Ajándék novella: Áron és Dávid karácsonya
Ahogy ígértem, karácsonyra elhozok nektek egy ajándék novellát, ami Áronról és Dávidról szól, arról a párosomról, akiket talán a legtöbben szerettek.
A novella karácsonykor játszódik, idővonalban a Kapcsolatpróba cselekményei után egy évvel, a végzős évben. A történetet igyekeztem úgy megszőni, hogy tökéletes előzménynovellája legyen a legújabb, Te vagy az életem című regénynek is, de eskü, hogy a könyv címe nem azért került beírásra :)
Tehát íme a novella, kívánok hozzá jó olvasást, és áldott, boldog karácsonyt mindenkinek!
Áron és Dávid karácsonya
Írta: Rácz-Stefán Tibor, 2024
Karácsony éjjel van. Szorosan magamhoz ölelem Dávidot, és csak az ágya előtt lévő karácsonyfa villódzó fényeit nézem, de nem jön álom a szememre.
Egész nap nem hívtak fel anyámék, pedig szenteste van, még nem ütött éjfélt az óra. Nem tudom miért hittem, hogy ez érdekelni fogja őket. De akkora egy fasz vagyok, hogy arra szavak nincsenek. Mi az istenért idegesít ez engem? Miért foglalkozom vele? Miért nem tudom elengedni őket, úgy, ahogy ők engem?
Hiszen ők megmondták, amikor nem maradtam ott az elit suliban, hogy eldobom magamtól a jövőmet, és mindezt egy fiúért. Azt hitték az, hogy Dávidot szeretem, csak egy futó ábránd, amit majd kinövök, mert szórakozni egy fiúval apám szerint még oké, de szeretni és közös életet élni vele már nem. Csesződjön meg. És az anyám is, amiért most is csak bólogat, mint ahogy egész életében tette, és nem hajlandó úgy szeretni, mint ahogy azt megérdemelném.
És… csesződjek meg én is, amiért szenteste ahelyett, hogy élvezném, hogy azzal lehetek, akit szeretek, ezen pörgetem az agyam. Mi bajom van nekem, de tényleg?
Nem bírok itt maradni. Megpusztulok, ha nem mozoghatok. Felállok, és szinte belesüpped a talpam a vastag szőnyegbe. Akárhová tekintek, mindenütt könyvek, Dávid pedig angyalként terül el a francia ágyon. Megsimítom a szőke haját, az ujjaim az arcát cirógatják, mire apró félmosoly jelenik meg az arcán. Kisétálok Dávid szobájából, ha fel-le rohanok a lépcsőn, talán nem keltek fel vele senkit. Csak annyi kell, hogy úgy elfáradjak, hogy egyből el tudjak aludni.
Nem kell más. Nem akarok mást. És mégis magamhoz szorítom a telefont. Úgy tartom, mintha a kurva szent grál lenne, ami bármikor megcsörrenhet. A lépcső korlátját girlandok és apró, vörös gömbök fonják körbe, a világításról a korlát alá ragasztott fényfüzérek gondoskodnak. Lefutok a lépcsőn, a szőnyeg miatt a lépteim hangtalanok. A földszinti irodából viszont fény árad, és mielőtt elhúzhatnék, kiszól Dávid apja.
– Látom, te sem tudsz aludni.
– Degeszre ettem magam – ingatom a fejem.
Bemegyek, mert bunkóság lenne, ha feliszkolnék a lépcsőn. A leendő apósom ugyanabban az ingben ül az íróasztala előtt, amiben az ünnepi vacsorán is feszített. Az apró karácsonyfa mellett pedig egy halom akta van előtte. Hát igen, a gazdagságért meg kell dolgozni.
Vajon meg kéne köszönnöm a karórát is, amit vett nekem? Ugyanolyan, mint Dávidé. Ő azért fintorgott, mert nem könyvutalványt kapott, én meg amiatt, mert tudom, hogy ez egy rohadt márkás és drága óra. Nem érdemlem meg. Nem vagyok a fia.
– Tudod mit? Üssük el az időt. Elég volt a munkából.
Gyorsan összerendezi az aktákat, és berakja őket a tölgyfa asztalának a fiókjába, és elővarázsol egy antik sakk készletet. A bábuk kidolgozottsága egészen elképesztő, látni a huszár fensőbbséges ábrázatát, a bástyák dölyfösségét, a futók arcán elszántság, a királyi párról pedig süt a dekadencia. Elképesztően szép.
– Jól emlékszem Áron, hogy szeretsz sakkozni, ugye?
Imádok nyerni. Naná, hogy csípem, ha az elmémmel tehetem meg.
– Igen, de nem vagyok a könnyű ellenfél.
– Szeretem a kihívásokat – feleli egy félmosollyal, és leülök vele szemben, mert hát, bunkóság lenne lelépni, ugye.
Én vagyok a fehérrel, nekem kellene nyitnom. Kettőt lépek előre a paraszttal, hogy a helyére hozhassam majd a futómat. Ha bekapja a trükköm, akkor talán le tudom szedni a bástyáját.
– Miért dolgozik még ilyen későn? Pláne karácsonykor.
Ő is lép, kihozza a huszárt. Oké.
– Az őszinte választ kéred, vagy azt, amit az emberek hallani szeretnek?
Tetszik, hogy megkérdezi. Tetszik, hogy megadja a lehetőségét annak, hogy csak sakkozzunk, és ne beszéljünk semmiről.
– Szeretem az őszinte embereket – írom alá a halálos ítéletem. Felőlem ő beszélhet, de én hallgatok, mint a sír.
– Ilyenkor nehezebb a gyász. Többet gondolok a kislányomra, mint kellene – vallja be, szemlesütve, amikor előre lépek kettőt egy paraszttal. Borzasztó lehet, ha meghal a gyereked, el se tudom képzelni, milyen nehéz lehet számára az ünnep. – És gyanítom téged sem a sok étel tart ébren.
Az ajkamba harapok, és felpillantok az öregre. Úgy tűnik, mintha a táblát nézné, de közben rám sandít, és bátorítóan biccent egyet. Nem tudom, miért fontolgatom, hogy kimondjam az igazat. Foghatom még egyáltalán arra, hogy bunkóság lenne lelépni? Vagy hallgatni?
– Tiszta hülye vagyok.
– Kétlem. Te igencsak életrevaló kölyök vagy, ráadásul ragyogóak a tanulmányi eredményeid is.
– Köszönöm – vágom rá, mert azért ez jól esik. Tudom, hogy kedvelnek, de valahogy jó érzés hallani is. Ettől még valódibb lenne az egész. – Igazából – kezdek bele, de elakad a szó a torkomban. Mintha egy gombóc akadályozná, hogy levegőt vegyek, eszeveszettül kapar, odakapok, de nincs ott semmi, csak én vagyok egy szar, mert elgyengülök miattuk, holott kurvára nem érdemlik meg.
– Minden rendben Áron. Nem kell mondanod semmit – hallom a gyávaság ködén át. Le is üti a futómat a huszárával, és nem tudok visszavágni.
Megfogom a bástyámat, ha kihozom, három lépésből sakkot adhatok, és ha úgy lép, ahogy azt várom, leüthetem a királynőjét. Az ujjam vége a bábun pihen, rányomom, amitől apró kín cikázik végig rajtam.
– Nem hívtak a szüleim. Nem lenne szabad, hogy fájjon. Nem is szeretem őket. Csalódtam bennük, és ők nem kérnek belőlem, csak mert egy fiút szeretek. Mi a francért érzem mégis azt, hogy szenteste van, és nekem hallanom kell az anyukám hangját?
Elakad a hangom, és a gyomromban felszakad valami. Nagy levegőt veszek. Újra és újra. Lépek a bástyával.
– A lányom már évek óta halott. Nem kéne, hogy fájjon, erre tessék. Az élet már csak ilyen. Dávid hogy viseli?
– Szerintem mostanra már jól van. A pszichológus sokat segített neki.
– És te – néz rám erőteljesen. – Nélküled továbbra is össze lenne törve. Megmentetted a gyerekem életét, és ezt soha nem hálálhatom meg eléggé.
Csak bólintok, mert néha felesleges a szó. Talán ez is egy ilyen alkalom. Egy biztos, sokként érnek a szavai, és a tudat, hogy ennyit számít neki az, hogy szeretem Dávidot. A szerelmünk igenis becsülendő, bármit is gondol a vaskalapos apám.
Folytatjuk a játszmát, és bár beveszi a trükköm, és a királynőjét is leütöm, mire elmosolyodik, és két lépésből mattot ad.
Néha el kell veszíteni a legerősebb fegyvered ahhoz, hogy megnyerd a játszmát.
– Azt hiszem, ideje nyugovóra térnünk. Jó éjszakát – mondja, aztán feláll, és a vállamra teszi a kezét. – Sajnálom, hogy a szüleid nem értékelik azt, aki vagy. Ami engem illet, hálás vagyok, hogy a fiam téged választott, és így te is az lettél. A fiam.
Nem tudok mit felelni. Csak pislogok zavartan, és elönt valami melegség belül…
Kilép a dolgozóból, én pedig megkövülten bámulom a sakkbábukat. El kellene tűnnie a belsőmből a fájdalomnak. Nem kellene éreznem a kínt. Hiszen van, aki szeret. Van, aki mellettem áll. A szívemben élő kisgyerek, akinek hiányzik az anyucija, meg kurvára bekaphatja.
– Nem tudsz aludni? – hallom meg hirtelen Dávid hangját. Mögém lép, a vállamra teszi a kecses tenyerét, és a hajamba puszil.
Válasz helyett a telefont az asztalra rakom. Felsóhajt, de úgy, hogy az én szívem is beleszakad. Tudja. Naná, hogy tudja.
– Gyere velem – kéri, én pedig megteszem, mert a világ végére is követném őt. Vajon ha tényleg felvesznek az amerikai egyetemre ő is megtenné értem? Mert én az Anktartiszra is vele tartanék, ha az lenne a szíve legfőbb vágya. Nekem viszont Amerikában a helyem, ott kell brillíroznom az egyetemen, ügyvédnek lennem, és bezsebelni a világ összes pénzét.
Mert apámnak rohadtul nincs igaza. Az enyém lehet a pénz, és Dávid szerelme is. Mindent megkaphatok… Ugye?
Dávid kivezet a nappaliba, aminek a közepén ott áll a hatalmas, legalább három méteres, pazarul feldíszített karácsonyfa. Úgy néz ki, mint a filmekben, Dávid anyja külön designert fogadott fel a feladatra. Ő aztán nem spórolt, az egyedileg díszített kézműves gömbökkel és izzókkal teletűzdelt karácsonyfáról pedig üvölt a gazdagság.
Dávid a kanapé mellé irányít, ami mellett ott áll a zongora, ahol Máté játszott tavaly. Dávid lelök, és az ölembe ül. Megtartom a derekát, ő pedig mindjét tenyerét az arcomra teszi. Miközben ránézek, látom a karácsonyfát is. Dávidon egy vörös pizsama van, rajta karácsonyi manókkal, elképesztően cuki az egész.
– Szeretlek Áron – suttogja, és a homlokomnak dönti a fejét. – Ne haragudj, hogy a szüleid miattam dobtak el téged.
– Csss! Ilyet ne mondj! – vágom rá halál komolyan. – Biszexuális vagyok, és azért szerettem beléd, mert imádnivaló vagy. Erről pedig nem tehetsz.
– Talán bunkóbbnak kellett volna lennem. Túlságosan hamar behódoltam neked – ingatja a fejét, és közben az egész teste mozog, amitől feléledek, és a merevedésem hozzá simul. A kis huncut. Direkt csinálja, ördögi csillogást látok a tengerkék szempárban.
– Nekem lehetetlen ellenállni – mondom neki, és még közelebb húzom magamhoz. – Igen, néha hiányoznak a szüleim, különösen karácsonykor. De… Te vagy az életem. Nélküled minden nap szar lenne.
– Akkor jó. De nem mondtad, hogy szeretlek.
Elmosolyodom. Megcsókolom, erősen, határozottan, és ő megadja magát, mint mindig, a nyögései áttörnek a csókjainkon, egyre erősebben simul hozzám, én pedig próbálom őt még közelebb és közelebb húzni. Felállok, miközben erősen fogom őt, és Dávid a vállaimba kapaszkodik, és rémült sikoly tör elé a torkából.
– Soha nem ejtenélek el. Bízol bennem, baby?
Meglepve felvonja a szemöldökét. Még neveztem ezen a becenéven. Kicsit fura így, angolosan, de közben meg annyira illik hozzá, hiszen ő a minden.
– Baby. Annyira gáz, de úgy nem, ahogy te mondod.
– Mert én egy csoda vagyok – válaszolok, és elindulok, miközben a tenyerem már a fenekén van, és perceken belül már nem lesz ott ez a vékony anyag, és érezni fogom a bársonyos bőrét az ujjaim alatt.
– A tavalyi is jó volt, de azt hiszem ez életem legszebb karácsonya – suttogja, mire kuncogva felbotladozunk az emeletre. Amikor a szobájához érünk, a lábammal betolom, szerencsére nem csukta be az ajtót. Az ágyra dobom őt, kattan a zár, a nadrágom a földre hull, és a hófehér trikóm is.
Dávid fölé mászok, már rajta sincs semmi. A karácsonyfa izzója zöld, piros, arany és kék fényekkel borítja be Dávid fehér bőrét. Minden pontot végigcsókolok. Mindenhol megízlelem. Minden nyögését az emlékezembe vésem. Amikor pedig már mindketten készen állunk, és már csak egy pillanatra vagyok attól, hogy belé hatoljak, kisodrok egy kósza szőke hajtincset az arca elől, és mélyen a szemébe nézve megszólalok:
– Szeretlek Dávid. Te vagy a legszebb karácsonyi ajándék.
Continue Reading
