Decemberben jelent meg a kilencedik regényem, a Téged kérlek karácsonyra. Hatalmas öröm látni, hogy ennyien és ennyire szeretitek Bence és Martin történetét, ami a mai napon például a tizenegyedik legolvasottabb könyv a moly.hu oldalon!
Mivel itt az év legszebb ünnepe, és én amúgy is nagyon hálás vagyok nektek a sok szeretetért, szerettem volna kifejezni a hálámat nektek, így íme egy kis meglepetés, egy bónusz Téged kérlek karácsonyra novella, ami egy évvel a kötet befejezése után, a karácsony előtti napon játszódik. (Így természetesen spoileres a történet, ha nem olvastad még a könyvet)
A novella pár dolgot már sejtet a Sorstalan utakon munkacímet viselő Viola & Zalán kötetből, amiben kiderül majd az is, hogy Bencéék milyen nehézségeken mentek át, hogyan kapta Zalán a Cukorbogyó becenevet (nagyon illik hozzá, ugye? :)) és persze egy újabb ronda karácsonyi pulcsis parti sem maradhat el!
No de nem szaporítom a szót, íme a meglepetés, ezzel kívánok nektek Boldog karácsonyt és áldott, békés új évet!
* Figyelem! A novella spoileresnek minősül, ha nem olvastad a Téged kérlek karácsonyra című regényem *
– Bogárkám, hányszor mondjam még el? – hallom meg anya hangját, ahogy nagy elánnal kinyitja a szobám ajtaját. – Amikor itt van Martinka, az ajtód maradjon nyitva!
Rápillantok Martinra. Vörös az arca, félrecsúszott a pólója, így látni engedi a hasán lévő selymes bőrt, a szőke tincseit pedig szanaszét túrtam. Anyának is feltűnhet, mert felvonja a szemöldökét, aztán sóhajt egy nagyot.
– Legalább amiatt nem kell aggódnom, hogy idő előtt nagymamává tesztek – morogja az orra alatt
Ki ne mondd, ki ne mondd…
– Próbálkozni azért még lehet – szólalok meg, mert amióta szabad lettem, képtelenség elfojtani a gondolataim, nem vagyok hajlandó újra magamba zárni semmit. Tetszik nekem ez a szabadság. Nagyon is.
A szavaim hallatán Martinból kiszakad a röhögés, és így belőlem is, még a könnyeim is folynak. Annyira elkap a hév, pláne amikor meglátom, hogy anya is a szája elé teszi a kezét, de a szeme nem hazudik, azon látom ám, hogy ő is mosolyog.
– Te kis Humor Herold, te… – paskolja meg anya a fejem. – Na gyertek, a kókuszgolyó magától nem készül el. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy mindent egyedül csináljak! Pikk-pakk, holnap már itt a karácsony!
– Persze, Etus néni, segítünk – áll fel rögtön Martin, mire anya megsimogatja az arcát, én meg csak hátra dőlök, és élvezem, hogy anya ennyire megszerette a pasimat.
Már egy éve együtt járunk. Életem legszebb és egyben legnehezebb egy éve volt ez. Sok minden, amitől rettegtem a coming out előtt valóra vált: a családom egyik tagja kitagadott, a nagymama azóta se áll velünk szóba, és bár azt hittem nem fog hiányozni, néha azért mégis a szívembe mar, hogy már nincs velem az az ember, aki egész életemben szeretetett engem. Ez még annál is rosszabb, mintha meghalt volna, hiszen ő döntött úgy, hogy nem fogad el annak, aki vagyok. Néha a városban is beszólogatnak nekünk, és az iskolában sincs mindig könnyű dolgunk, akadnak még bőven homofóbok. A tesiórák előtti mizéria volt az egyik legrosszabb, mert én nem voltam hajlandó gyógytornára átkérni magam, az öltözőben viszont a srácok furán néztek így, hogy tudták, meleg vagyok. Ha nincs velem Zalán és nem segít, szerintem összetörtem volna már az elején. Anya, apa és a barátaim is rengeteget támogattak, amikor nagyon keményen szívatott az élet.
De együtt lenni Martinnal, megfogni a kezét a filmezés közben, nevetni a hülye vicceinken, együtt focizni Zalánnal és a pasimmal, szabadon, kötöttségek és hazugságok nélkül élni a lehető legjobb érzés. Ahogy rápillantok a fiúm mosolygós arcára, és elmélyedek a gyönyörű kék íriszében, mellbevág az érzés, hogy számomra tényleg ő a szabadság. Ő a boldogság. Ő a minden. Jöhet bármennyi nehéz pillanat is a következő évben, kiálljuk, mert egy párként állunk vele szemben.
Ha mindezt hangosan kimondanám, Martin tutira kiröhögne, így viszont csak kinyújtja a kezét, amit elfogadok, ő felhúz maga mellé, és a vállamra hajtja a fejét, én pedig adok egy apró puszit a homlokára.
– Munkára, gyerekek, a cukiskodásból nem élünk meg – adja ki anya az ukázt. – Ó, jajj, megégnek a mézes lapok! – kap a fejéhez, és már el is tűnik a szobából.
– Bence, én egyszerűen imádom az anyudat!
– Nem csodálom – felelem. Néha úgy érzem, hogy ő a fény a sötét éjszakában, mert ő az, akire bármikor számíthatok, aki megölel, ha látja rajtam, hogy nehéz, de nemcsak engem, hanem Martint is. Néha még mindig belegondolok, hogy milyen borzalmas lenne anya nélkül, mennyire fakóvá válna a karácsony, ha ő nem ragyogná be a jóságával és a szeretetével. És ilyenkor elborzadok. Megrázom a fejem, hogy eltávolodjanak a szörnyű gondolatok. – Az én anyukám a legjobb, persze csak a tiéd mellett – kacsintok Martinra, aki elém áll, és szorosan átölel. Csak ringatózunk egy kicsit, mélyen beszívom a konyhából beszálló mézes-fahéjas illatot, és hallgatjuk Michael Bublé édes hangján felcsendülő klasszikus karácsonyi dalokat. Lehunyom a szemem, és elönt a melegség és a boldogság érzése.
– Egy év veled – suttogom Martin fülébe. – Azt hittem, mostanra beleőszülök.
– Ki mondta, hogy nem történt meg? – évődik, és végighúzza a tenyerét a hátamon, amibe beleborzongok. Sose hittem volna, hogy ez lesz az egyik kedvenc dolgom a világon. – Még mindig nem mondod el mit veszel majd fel a ronda karácsonyi pulcsis partira?
Még szorosabban magamhoz ölelem Martint, mert ő végre az enyém, csak az enyém.
– Soha! Majd ott elborzadsz a többiekkel együtt.
– Idén esélyed se lesz ellenem – vág vissza, holott fogalma sincs róla, milyen rettenettel készülök…
– Ó komolyan, ti már megint cukiskodtok?! – ez a hang csakis Zaláné lehet. Az ajtófélfának dől és a szájából egy mézeskalács lóg ki, a zilált haja pedig arra enged következtetni, hogy edzésről jön. – De legalább van rajtatok ruha.
– Bence, szerinted a haverod szeretné látni, mi van alatta? – teszi fel a kérdést Martin, mire kiszakad belőlem a vihogás.
– Simán! – vágja rá Zalán és felhúzza a pólóját. – Megnézhetjük, kié feszesebb. Látjátok, nekem még kockák is vannak a hasamon.
– Csak ha befeszítesz – veti oda Martin.
– És ha nagyítóval nézzük – kontrázok rá. – Amúgy meg nyugi van, Cukorbogyó.
Na csak ennyi kellett. Most ő vörösödik el, nem kicsit, nagyon. A barátnője egyszer így hívta őt előttünk, mi pedig azóta ezzel szívjuk a vérét, amiért az égvilágon senki se hibáztathat minket.
– Miért is jöttél, Cukorbogyó? – csatlakozik Martin vigyorogva.
Kellett pár hónap, mire összebarátkoztak, mire Martin már nem félt Zalántól. Úgy imádom, hogy ilyen jó barátok lettek, de leginkább azt, amikor kettesben fociznak vagy dumálnak órákon át, mert ez azt jelenti, hogy nem csak miattam haverkodnak, hanem tényleg csípik egymást.
– Úgy volt, hogy este lépünk moziba. Hát elfelejtetted? Na kapkodjátok már magatokat, segítenünk kell, aztán vár a film!
Mondd csak… Én inkább lágyan végigsimítok Martin hátán. Sajnos van rajta póló, így nem érzem a meleg selymes bőrét, de ő még így is felnyög, és ad egy apró puszit a nyakamra.
– Komolyan beszarok, hogy még mindig ölelkeztek… – tárja szét a karjait Zalán, aztán elkiáltja magát: – Ezek nem hagyják abba a cukiskodást! Sose lesz kész a kókuszgolyó!
– Bogárkáim! – üvölt ránk anya a konyhából, mire legszívesebben becsapnám mindenki előtt az ajtót, leteperném Martint az ágyra, és próbálnék beinteni a természetnek, hátha összehozzuk valahogy azt a kisbabát… Ehelyett csak mélyen beszívom Martin illatát, még szorosabban magamhoz ölelem őt, adok egy puszit a homlokára, aztán hátrébb lépek.
– Hallottad? Én is bogárka lettem! – jelenti ki Martin egy hatalmas mosollyal az arcán. Nekem fel sem tűnt a többesszám, de most, hogy mondja… Melegséggel telik meg a szívem, nem kicsit, nagyon. – Mit szólsz hozzá, young gentleman?
Kiül egy gonoszkás, szívatós vigyor az arcára, amitől lefagy a jókedv az arcomról. A moziban ezek végig szívni fogják a vérem.
– Tényleg horrort kell néznem? Karácsony előtt egy nappal? – teszem fel a kérdést. – Cukorbogyóból még kinézem, hogy ezzel szívat, na de te is, Martin?
Ő csak elmosolyodik, kinyújtja a kezét, amit megfogok, közelebb húz magához, és a fülembe súgja:
– Hozzám bújhatsz a sötétben.
Nem is tűnik rossznak ez az ötlet…
– Émelyítőek vagytok – szól közbe Zalán. Gonosz lenne a beszólás, ha nem lenne annyi szeretet a hangjában.
– Cukorbogyó, te még rosszabb vagy a barátnőddel, csak szólok – paskolom meg a legjobb barátom vállát. – Na, húzzál kókuszgolyót gyártani, a felét úgyis te fogod felzabálni.
– Jogos – mondja, aztán nagy, döngő léptekkel elindul.
Lekapcsolom a villanyt a szobámban, de nem borul sötétségbe, hiszen ég az aranyló fényfüzér, amit az ágykertre rakott fel nekem Martin.
– Én sikítani fogok, ha nagyon para lesz a film, de tényleg.
– Sikítok veled együtt.
– De én kirohanok, ha kibeleznek valakit.
– Megyek utánad, és smárolunk a folyosón. – És van képe végighúzni a mutatóujját a mellkasomon!
– Akkor se szeretnék horrort nézni karácsonykor – remeg meg a hangom. Remélem, csak azért, mert Martin tenyere a mellkasomon van.
– Pedig a Mikulás a legjobb sorozatgyilkos. Bármelyik házba bejut, és ki tudja, mivel van tele a puttonya…
– Na tessék… Tönkrevágod nekem a karácsonyt – röhögöm el magam, mire a két kezébe fogja az arcom, már éppen megcsókolna, amikor anya és Zalán egyszerre kiált nekünk:
– Elég már a cukiskodásból!
Csak azért is megfogom Martin derekát, közelebb húzom őt magamhoz, és mélyen megcsókolom a fiút, a legszebb karácsonyi ajándékot, amit valaha kaptam. Miatta még azt a nyamvadt horrorfilmet is kibírom.
– Na menjünk – szólalok meg. Megfogom Martin tenyerét, és együtt kilépünk a fénybe.
