Ez a Túl szép című regényem előzménynovellája. A cselekmény a Túl szép kezdete előtt 2-3 hónappal, nyáron játszódik
~ Márk ~
A rettentő forróságban izzadtságcseppek gyöngyöznek a homlokomon.
Egek, hogy én mennyire utálom a júniust! Meg kell állnom egy pillanatra. A lépcsőre rakom a kezemből a dobozt, hogy megpihenjek.
Még mindig alig hiszem el, hogy a belváros közepén lakhatok, hogy sikerült megcsípni ezt a helyet. De a lépcsőház, hát valami rettenet. Nincs felújítva, a fal dohos. Régen nemesek lakták, akik ha látnák, hogy mi lett a rezidenciájukból biztos szívrohamot kapnának. Még látni a padlón a beépített mintákat, az ablak párkányokon a díszítéseket. Csak egy festés kellene, némi átszabás, és újra a régi formájában tündökölhetne a ház. Igaz, akkor megfizetni sem tudnánk.
– Pihi? Jó ötlet! – lép mellém a legjobb barátnőm. Cinkosan rám néz, aztán meglátom a lépcsőfordulóban a főbérlőnket.
Magas, kellemesen sovány, szőkésbarna rövid haja van. Öltönynadrágot visel egy lezser inggel, és a kezében az egyik dobozunkat tartva siet felfelé a lépcsőn. Már harmincöt is elmúlhatott, de sokkal kevesebbnek tűnik. Ahogy mellénk ér, Dorina kidülleszti a mellét, ami azonnal felkelti a főbérlőnk figyelmét, és csak nagyon nehezen fordítja el a fejét, és megindul felfelé.
–Gyere, most már szép lesz a kilátás – csicsergi Dorina, és fáradtan kapom fel a dobozom, és indulok el Dorina mellett. – Igazán formás a hátsója – jegyzi meg pajkosan, és meg kell hagyni, tényleg van valami szexi Turi fenekében.
Hihetetlen, hogy nem jegyeztem meg a főbérlőnk nevét. Dorina nevezte el Turinak, és ha meggebedek akkor se jut eszembe hogy hívják. Ajjaj, ez nem lesz jó. Ahogy az sem menő, hogy ennyi a lépcső, de legalább már az utolsó dobozokat cipeljük felfelé, tehát hamarosan végzünk.
Ahogy végig sétálunk a gangon már alig várom, hogy a mi lakásunkhoz érjünk. Naná, hogy a legfelső emeleten van, régen cselédlak volt, de nekünk most tökéletesen megfelel.
– Végeztünk, mindenetek itt van már – jegyzi meg Turi, és nyitva tartja előttünk az ajtót. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy lopva megérinti Dorina karját, mire a barátnőm csábos mosolyt ereszt felé. Én gyorsan lepakolom a cuccokat, és akkor fedezem fel a lehető legnagyobb tragédiát.
Egy hatalmas tükör van az előszoba falára akasztva.
Ez miért nem tűnt fel eddig?
Azonnal odébb állok, nehogy véletlenül meglássam a tükörképem. Úgyis tudom, hogy elborzasztana a látvány. Szőke hajam ragacsos az izzadtságtól, akárcsak a hónaljam. A pólóm gusztustalanul tapad rám, kiemelve a hájas hasamat és mellemet.
Undorító vagyok. Gusztustalan. Egy söpredék. Egy szörnyeteg!
Szörnyű a tudat, hogy egy torz lény vagyok, akinek talán még léteznie sem lenne szabad. Hajdúszoboszlón is mindig ezzel jöttek az iskolatársaim. Néha kiegészítették azzal, hogy rettentő kövér vagyok, hogy még rám nézni is borzalom.
Gyűlölöm ezeket az emlékképeket. Bár elfelejthetném mindet!
– Melyik szobát szeretnéd? – ránt ki Dorina a gondolataimból. Rögtön megtetszik a kisszoba, ami a konyhából nyílik. Távol van a tükörtől, ami pont a bejárati ajtóval szemben helyezkedik el. Ha bemegyek a fürdőbe, akkor se kell szembesülnöm a ronda látványommal.
– A kicsi jó lesz – mondom vidámságot erőltetve a hangomba. – A tiéd lehet a nagyobb, úgyis több cuccod van.
– Örülök, hogy felosztottátok – jegyzi meg Turi, és a kezében két kulcsot tart. – A szerződést aláírtuk, a kaúciót megkaptam, átvételi elismervény aláírva, az első havi lakbér kifizetve. A titkárnőm az óra állások miatt fog titeket keresni. Nekem most mennem kell, értekezletem lesz.
– Köszönjük, hogy segítettél a cuccokkal – lép közelebb Dorina Turihoz. – Olyan nehezek voltak, de neked meg se kottyantak.
Egek, alig bírom ki röhögés nélkül. Dorina viszont tovább folytatja a műsort. Komolyan, el kéne fordulnom, mert hangosan fogok nevetni.
Úgy szeretem ezt a lányt. Még a legborúsabb pillanataimban is képes mosolyt csalni az arcomra.
– Áll még az ajánlat, hogy a suli miatt készíthetek veled interjút?
– Természetesen. Gyere majd be az irodámba – feleli zavartan Turi, hiszen Dorina már nagyon közel áll hozzá. Hirtelen elém lép a férfi és kezet nyújt. – Viszlát, Márk.
Nem tudok megszólalni. Ő mégiscsak egy pasi, velük pedig olyan nehéz beszélni! De ő a főbérlő, így kezet rázunk, aztán zavaromban rögtön felkapom a földről az egyik táskámat, és hátat fordítok. Sutyorgást hallok, de a bejárati ajtó még akkor sem csukódott be, amikor elmerülök a szobám magányában.
Percekkel később Dorina benyit, és vigyorogva megszólal.
– Megszerzem ezt a pasit. Az enyém lesz, meglásd – trillázza vidáman. – Olyan helyes!
– Ja, nem rossz – felelem óvatosan. – Holnap este valami Adorjánnal lesz randid, nem?
– Á, ő nem téma – legyint Dorina. – Semmi extrát nem látok benne, kétlem, hogy másodjára is akarnám őt. Ez a lakás viszont nagyon durván le van lakva.
Ahogy szétnézek igazat kell, hogy adjak neki. A falak ocsmányak, több helyen nem csak festeni, de glettelni is kell egy keveset, hogy kiegyenlítődjön a felület. Hihetetlen piszok uralkodik mindenütt, a konyhai bútorokra, meg az itteniekre is rászorulna némi ráncfelvarrás.
– Ez így most olyan, mint a gettó – jegyzem meg epésen. – Varázsoljunk belőle otthont?
– Jó ötlet, de előtte fújjuk ki magunkat. Két rész Így jártam anyátokkal?
– Áll az alku!
* * *
Már két nap is eltelt azóta, hogy beköltöztünk.
Soha nem voltam még ennyire fáradt. Az elmúlt napok másról sem szóltak, csak a lakás csinosításáról. Dorinával megpróbáltunk glettelni, de elég vicces lett a végeredmény, az eredetinél mindenesetre pofásabb így. Egy rakat festéket vettünk, az összes szobán végigszaladtunk, és színpompás lett a lakás. Alaposan ki is takarítottunk, majd elmentünk az Ikeába és bevásároltunk.
Vettünk pár apróságot, amivel otthonná tehettük a lakást. Szőnyeget a fürdőszobába, edényeket és tányérokat a konyhába, terítőket az asztalra, díszeket a falra.
– Ez így már élhető! – jegyzi meg büszkén Dorina, miközben végigsétálunk az otthonunkban. Éveken át álmodoztunk erről a pillanatról, hogy végre együtt élhetünk, távol a szüleinktől és mindentől, ami fáj. Rengeteg lemondással és munkával járt, de végre teljesült a célunk.
Imádom a fővárost, annyival jobb és szebb itt minden, mint otthon!
– Szerintem Turi rá sem ismer a lakásra, ha legközelebb feljön.
– Nagyon igaz! – csicsergi Dorina, és a faliórára néz. – Basszus, mindjárt randizom Adorjánnal! Nem vagyok rápörögve, de azért késni se lenne jó.
– Bár Turival randiznál – válaszolom szúrósan. – Te is tudod, hogy bejössz neki.
– Ő lesz a tartalék – kacsint rám Dorina, és eltűnik a fürdőben. Egyedül maradok az előszobában. Ahogy oldalra lépek, ismét meglátom magam a tükörben. Egy pillanatra meg is rémülök.
Nem maradhat itt ez a tükör. Nagy nehezen leemelem, és becipelem Dorina szobájába. Ő nézegetheti magát benne, szép látvány fogadja majd.
– Hát ez meg mit keres itt? – szól Dorina szúrósan, amikor meglátja.
Nem felelek, csak lehajtom a fejem. Dorina mellém lép, és megsimítja a karomat.
– Mit látsz, ha a tükörbe nézel? – kérdi szelíden. Nem bírok megszólalni. Nem akarom hangosan kimondani az igazságot. – Felelj!
– Egy szörnyeteget. Egy kövér hájpacnit. Mindent, aminek Hajdúszoboszlón jogosan neveztek.
– Már nem vagy ott – jelenti ki Dorina. – Új életet kezdtél, a régi mentalitásod hagyd vidéken. Különösen mert nagyon nincs igazuk, ugye tudod?
– Te ezt nem értheted! – csattanok fel. Ő mindig is gyönyörű volt. Fel nem foghatja milyen a másik oldalon állni. Kövérnek, undorítónak lenni!
– Márk, ne viselkedj így. Nem akarom, hogy ilyen rondaságokat gondolj magadról. Te vagy a legzabálnivalóbb meleg srác, akit csak ismerek. Te vagy a legjobb barátom. Ilyen kegyben nem részesülhet bárki. Szerinted összeköltöznék egy szörnyeteggel?
Leülök a padlóra, és a hátamat a hűvös falnak vetem. Nem bírok megszólalni.
– Nem akarom, hogy ilyen csúnyákat gondolj magadról. Egyszerűen az a Márk, akit én szeretek, nem lehet szörnyeteg. Kedves vagy, ragaszkodó, aranyos, és egy pillanat alatt felderíted az embert. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. Nem vagy szörny. Soha nem is voltál az. És tudod mit? Nemsokára lesz egy pasi, akit megbabonázol.
– Na persze – horkantok fel elkeseredetten. Elképzelhetetlen, amit Dorina mondott. – Majd belép az életembe egy kockahasú lovag fehér lovon, hagyjál már!
– Sosem tudhatod – kacsint rám Dorina. – Nem vagy sovány, ez tény, de hogy szörnyeteg lennél? Micsoda ostobaság! Pár barom miatt a múltadból ne írd le magad. Figyelj, mondjuk ki hangosan együtt! Nem vagyok szörnyeteg! Hé, nem hallom!
– Nem vagyok szörnyeteg – motyogom, de Dorina addig ismételteti velem, amíg már szinte üvöltöm. A tükörképemre meredek, amit Dorina is felfedez. Nem tudom hosszan bámulni magam, mert elborzaszt a látvány.
– Úgy szeretlek, ahogy vagy. Ne gondolj magadról ilyen csúnyákat, verd ki a fejedből kérlek.
Közel hajolok hozzá, megpuszilom a homlokát.
– Kicsit lelépek itthonról – felelem inkább, és gyorsan kirontok a szobából, felkapom a kulcsomat, és a lehető leggyorsabban végig száguldok a lépcsőházon, lerobogok, és kinyitom a vaskaput.
Hatalmasat szívok a levegőből, élvezem a szmogos, pesti illatot, mert ez azt jelenti, hogy távol vagyok otthonról. Már este van, de június lévén valamennyire még mindig világos.
Végigsétálok az Oktogonon, a Hősök tere felé gyalogolok, és miközben az épületekben gyönyörködöm egyre csak azon jár az agyam, hogy tényleg szörnyeteg vagyok-e. Gondolhatok-e önmagamra így?
Apránként kell megváltoznom. Apránként kell felfedeznem a saját értékeim.
Talán kezdhetném azzal, hogy soha többé nem hívom magam szörnynek, mert még a végén annyira elhiszem, hogy tényleg igazzá válik.
Talán tényleg kedves vagyok és jó fej. Talán egyszerűen csak kövér, nem pedig…
Nem, még csak nem is gondolok rá.
Ha sikerült eljutnom álmaim városába, ha sikerült elérnem, hogy itt lakjak, talán másban is célt érhetek.
Soha többé nem hívhatom magam szörnyetegnek…
* * *
~ Olivér ~
Elmennek ezek a picsába.
Mi az, hogy nem kérnek belőlem?
Nyomorékok.
Örülniük kéne, hogy egyáltalán a rohadt egyesületükbe akartam jelentkezni.
Ifjúsági világbajnok úszó vagyok az istenért!
Dicsőséget hoztam ennek a gyászos országnak!
Egyetlen hiba, és minden érdemem, eredményem és a sok belefektetett munka értéktelenné válik? Lehúzhatom a wécén?
Rohadjanak meg!
Mindenki rohadjon meg.
Újra meghúzom az üveget, miközben a pultnak támaszkodom. Várom, hogy erőt vegyen rajtam a zsibbadtság, hogy legalább pár percre megszabaduljak a mai nap emlékeitől.
A bárban ezerrel szól a zene, a stroboszkóp összes fényében tündöklik a hely, de csak reménykedem benne, hogy azért látom így, mert durván részeg vagyok.
Újra iszom, a szesz kellemesen égeti a torkom. Feltűnik egy srác, aki meglehetősen szexi mozdulatokkal vonaglik a színpad előtt, majd amint észreveszi, hogy rápillantottam, nyomban megindul felém.
Barna rövid haja van, félpucér felsőtestén egy hatalmas tetoválás feszít és pofátlanul magabiztos. Korábban még nem láttam itt, őt még nem dugtam meg.
Talán így kéne jobbá tennem az estét?
– Hellóka! – szólít meg, ahogy elém lép. – Olyan ismerős vagy valahonnan.
Kérdőn néz rám, mintha azt hinné, hogy válaszra számíthat. Mintha elmondanám neki, hogy az a Fenyvesi Olivér vagyok, akit pár hónapja dopping vádak értek, kibaszták az úszóvilágból és páriaként nem kell sehová. Horkantok egyet, ahogy végiggondolom mivé lettem ilyen rövid idő alatt. Kiiszom a piát, és a pultra csapom az üveget.
A szabad kezemmel azonnal magamhoz húzom a srácot, és belemarkolok a kis csontos fenekébe.
Be fog oda férni a farkam egyáltalán?
– Megduglak. Még ma. Többet nem kell tudnod, vágod?
Mohón néz rám, mint aki pontosan tudja, hogy igenis meghágom, mert ő arra született, hogy megtegyem. Nem azt várom, hogy dobja magát hanyatt a boldogságtól, de ez a piszkos kis magabiztosság nem teszi vonzóbbá a szememben.
Nincs benne semmi ártatlanság. Semmi szelídség.
– Induljunk – feleli könnyedén, de előtte közel húzódik hozzám. A mocskos pofája közeledik az arcomhoz, de időben elfordulok.
– Nem smárolok.
Dacosan megemeli a fejét, majd a farmeremen keresztül megsimítja a farkamat. Elégedetten hümmög, én meg másra se vágyom már, csak hogy végre benne legyek, hasson az alkohol, és ne kelljen szarságokon agyalnom.
Bár kitörölhetném a mai napot a fejemből.
Öles léptekkel megindulok a kijárat felé, mire kiskutyaként követ. Szerencsére nem lakom messze a szórakozóhelytől, így tíz perc alatt hozzám érünk. Örülök, hogy van annyi esze, hogy ne akarjon beszélgetni velem.
A száját használhatná értelmesebb dolgokra is.
Amint becsukom a garzonom ajtaját egy gyors mozdulattal kibújok a farmeremből és a földre hajítom a pólómat. A kis senki megbabonázva nézi a kidolgozott izmaimat és a farkamat.
– Határozottan láttalak már valahol – szólal meg, de mielőtt befejezhetné, mindkét kezem a vállára rakom, és erőszakkal a földre nyomom. Belemarkolok a hajába, mire meglepetésében szétnyílik az ajka. Gyorsan betolom a farkam, és az elégedett hümmögése valamelyest megnyugtat: nem követek el erőszakot.
A lehető legváltozatosabb formában elégítettem ki magam, a srácnak semmi sem durva, minél keményebben tolom annál elégedettebben liheg. Harminc perc múlva hatalmas orgazmusom van, de még mindig nem érzem, hogy több, vagy jobb lennék.
Nincs meg bennem az a fajta öntudatosság és célra orientálódás, mint az úszó korszakomban. Nincs ami hajtson.
Meg akartam próbálni visszakerülni a körforgásba. Azt hittem ma sikerül, a telefonban olyan érdeklődőnek tűnt a pasas. Biztos a mester tudta meg, hogy mit forgatok a fejemben, neki messzire elér a keze. A fene belé, meg az egész úszó világba.
A fenébe, hogy nem tartozom már oda.
– Haver, nagyon le kéne nyugodnod – jegyzi meg a srác. Azt hittem már rég lelépett. Mi a fenéért van még itt? – Azt hiszem, tudok segíteni.
– Már megdugtalak, másban kétlem, hogy a hasznomra lehetnél – vetem oda és az ablakpárkányra ülök, hogy rágyújtsak egy szál cigire. – El is húzhatsz.
A hátamat kellemesen fújja az esti szellő, szeretek kábé pucéran itt lenni.
– Nem a szexre gondoltam. – Máris a hátizsákjáért nyúl, matat egy cseppet, mire előhúz egy kis zacskót, amiben fehér por van. – Megosztom veled, ha akarod. Ez elfeledteti minden bajodat.
– Kokó? Heroin?
- Színtiszta kokain. Pár szívás és ember! Más világba kerülsz! Nem lesz több szarság, bánat, rágódás, rossz közérzet. Csak a jóleső lebegés. Olyan, mint a végtelenített, órákon át tartó orgazmus!
Olyan átéléssel, lelkesedéssel mondja, hogy totál egyértelmű, csinálta már. Pedig nem tűnik drogos fasznak, nem látni rajta a jellegzetes jegyeket. Nem papírvékony a bőre, az arca sem lestrapált, a szemei sem véreresek.
– Mikor kezdted a kokót?
– Ez lesz a második adagom, az első embertelen jó volt! Kérsz?
Elém lép, és a szemem előtt lógatja a zacskót.
Egyszer próbáltam ki ehhez hasonlót. Egyszer mondta egy srác, hogy használjak doppingszereket, úgysem fog kiderülni, és jobb lesz a teljesítményem.
Tönkrevágta vele az egész életemet és a karrieremet.
Micsoda kicseszett irónia, hogy most egy másik kis köcsög kínál feloldozást. Ha tényleg olyan jó a szer, mint mondja, akkor valószínűleg durván jó estém lenne.
Lebegnék, nevetnék, elfelejtenék minden szarságot. Nem maradna más csak a boldogság.
Csak egy szippantás…
– Na? – kérdi mohón.
Így basznám el az életemet még jobban. Ebből a srácból is egy igazi drogos kurva lesz. Talán még escortnak is beáll, hogy meglegyen a következő adagra a pénze.
Nem akarok, és nem is fogok osztozni a sorsában.
– Mondtam már, elmehetsz. Vidd magaddal a drogodat is.
– Fingod sincs miről maradsz le, de legalább több marad nekem! – szól, és megpuszilja a zacskót. Felkapja a nadrágját és a trikóját.
– Tali máskor?
– Nincs olyan szerencséd – felelem gyorsan, és kitessékelem a lakásból. Ahogy rácsapom az ajtót pontosan tudom, hogy nem menekülhetek magam elől.
A fenébe is, az úszásnak vége. Itt az idő, el kell fogadni. Nem élhetek tovább úgy, mint eddig.
Csak szórakozom, az utolsó tartalékaimat is felélem, és döglök a garzonban. Ez így nem állapot, valamit csinálnom kell. A nagybátyám se lenne büszke rám, ha látná mi lett belőlem. Ő mindig azt akarta, hogy tanuljak, legyek diplomás ember, emellett érjem el az úszással kapcsolatos álmaimat. Mellettem állt, segített, támogatott és felnevelt. Rohadt dolog, hogy tudom, mekkora csalódás lennék neki, ha most látna.
Kell valamilyen cél, valami, ami feldob és előrevisz. Valahogy el kell foglalnom magam a hétköznapokban.
Úszás nincs, az fix. De mi lehetne helyette?
A megoldás egy másodperc alatt megszületik a fejemben. Bevágom magam a laptopom elé, és fellépek a felvi.hu-ra. Megkeresem a legfelső cikket, ezek szerint még van időm jelentkezni.
Talán ez lehet a megoldás. Egyetemre járni, lediplomázni, felvenni azt az életritmust, amit a velem egykorú átlag emberek diktálnak. Gyuszi bá is mindig ezt akarta, erősködött, hogy a sport mellett is tanuljak tovább, mert más is azt teszi. A kettőt egyszerre akkor nem tudtam csinálni, és nagy csalódást okoztam az öregnek. Talán mégiscsak neki van igaza?
Tényleg erre van szükségem?
Felpattanok a székről, mert már érzem egy cseppet a pia utáni bódultságot. Megmelegítek magamnak egy bögre kávét, majd kihörpintem belőle a kesernyés nedűt.
Egy óra böngészés után egyre határozottabb bennem az elhatározás, és megvan a nekem tetsző szak. Még azelőtt jelentkezem rá, hogy meggondolnám magam. Még azelőtt elutalom a pénzt, hogy megijednék a döntésem súlyától.
Elég volt már a lébecolásból, a semmittevésből.
Egyetemre fogok járni, ha kell, dolgozom is mellette. Nem engedhetem meg magamnak, hogy céltalan senkiként végezzem.
És nem is fogom!