** Nagy büszkeségemre az Újra Élek elnyerte a 2013-as Colorful Circles novella-pályázat első helyét.**
Voltak olyan percek, amikor semminek éreztem magam.
Olyankor arra gondoltam, csak lebegek az éterben, netán egy álomkép vagyok csupán. Ez általában azután következett be, hogy apám pofonjai elől elmenekültem otthonról. Félelemmel és fájdalommal felvértezve egyenesen a villamoshoz futottam, leültem a kombínó kényelmetlen ülésére, a fejemet az ablaküvegnek nyomva próbáltam kizárni a külvilágot.
Néha úgy érzem, ezek a percek tartottak életben, mert akkor nem gondolkodtam. Nem éreztem.
Egyszerűen csak lebegtem.
Persze az önfeledt tudatlanságból végül mindig felébresztett valami, általában az, ahogy megláttam, amint a vérem vörösre festette az ablaküveget, vagy némelyik jó szándékú utastársam megkérdezte, segíthet-e valamiben.
Sajnos az én bajomon nem lehetett segíteni. Addig, amíg apámmal laktam, nem lehetett az életemet jó irányba terelni.
Ó, az öreg. Gyűlölt engem, utálta, hogy élek. Anyu a szülés közben halt meg, az életét áldozta értem, ezt pedig apám soha sem volt képes megbocsájtani nekem. Az italhoz menekült a problémái elől, engem pedig minden apróságért megvert, már kiskorom óta. Nem volt menekvés, nem tehettem semmit. Minden napom rettegéssel telt, egészen addig, míg a talpamra nem álltam, és el nem menekültem otthonról. Azóta sem bánom, hogy így döntöttem. Ha nem így teszek, talán már nem élnék.
Életem utolsó verését tizenhét évesen kaptam tőle, amikor rájött életem legnagyobb titkára. Azonnal kitagadott, azóta sem láttam őt, és ezen nem is akarok változtatni.
Mégis, az életemre a legnagyobb hatással nem az öreg, hanem a legjobb barátom, Levente volt.
Minden alkalommal hozzá menekültem, miután apám ellátta a bajom. A tizenegyedik kerületben lakott a szüleivel.
Máig emlékszem az útvonalra: leszállni a Móricz Zsigmond körtéren, átrohanni a McDonalds előtti zebrán, becsörtetni a legelső lépcsőházba, aztán irány a legfelső emelet. Minden alkalommal, mikor megérkeztem, Levente nyitott ajtót. Nem szólt semmit, nem is köszönt, hiszen az arcom láttán egyből tudta, mi történt. Azt hiszem, hogy Levente mindennél jobban ismert.
Olyan volt számomra, mint egy mentsvár. Több volt, mint a legjobb barátom, több, mint egy fiú, akit kedveltem. Magamnak sem akartam bevallani, de szerelmes voltam belé, és hinni akartam, hogy ő is szeret engem. Bármit megadtam volna érte. Számomra ő volt az álompasi. Kedves, intelligens fiú benyomását keltette. Úgy éreztem, ő az én jobbik felem. Milyen rosszul hittem. Félreismertem őt is.
Azon a végzetes délutánon, miután apám rájött a titkomra, és Leventéhez menekültem, úgy éreztem mindennek vége. Rettegtem, féltem, de bizonyosságot akartam szerezni végre. Túl nagy volt bennem a kétely, és annyi mindent tudnom kellett...
Egymás mellett ültünk a hatalmas ágyán, és jeges borogatást szorítottam az arcomra, addig ő a laptopján keresett valami zenét. Próbáltam koncentrálni, de a tekintetem folyton elkalandozott a képernyőről.
Az arcát fürkésztem, kerestem a jeleket, vágytam arra, hogy mondjon valamit. És akkor megszólalt:
- Bence, minden rendben? Nagyon furán nézel. Annyira fáj a sebed?
Nem tudtam, erre mit feleljek. Mert fájt. Kétségkívül fájt az arcom, de annyi minden fájt még az életemben. Bizonyosságot akartam szerezni végre.
Évek óta ugyanaz volt a történet. Ülünk egymás mellett, bámulom, néha lopva megérintem, de nem történik semmi.
Akkor és ott, abban a percben hirtelen megszállt valami. Talán pontot akartam tenni az ügy végére. Talán tenni akartam valamit.
Vagy csupán az illúzióra volt szükségem, hogy vannak olyan dolgok az életemben, amit én irányíthatok? Nem tudom, de próbát tettem.
Minden bátorságomat összeszedve, folyamatos szemkontaktust tartva felemeltem a kezem, és beletúrtam a selymes, fekete hajába. Ugyanúgy lehetett baráti, mint komolyabb dolognak tekinteni. Remegve vártam a reakcióját.
Úgy tűnt, élvezte, és tudta, ez nem csak egy baráti, „csesztetlek egy cseppet, míg összetúrom a hajad”-féle hülyéskedés volt. Megvárta, míg elveszem a kezem. Tekintetem mélyen az övébe fúrtam, mire ő gyorsan a képernyőre nézett és kettőt kattintott.
- Nézd, már, hogy ennek a csajnak mekkora melle van – mondta hirtelen, és elindította Nicki Minaj egyik videóklipjét. - Nagyon durva ez a nő!
Hirtelen elegem lett. Azt hittem, Levente a legrégebbi, legjobb barátom, akivel bármit megbeszélhetek. De realizálódott bennem, ez nincs így. Az apám által okozott sebekről sosem ejtettünk el egy beszélgetést, ahogy arról sem, mi az, ami kettőnk között van. Ő is tudta, és én is, hogy ez nem egy átlagos barátság.
Untam, a ki nem mondott szavakat, azt, hogy csak azért, mert fiúk vagyunk, nem mondhatjuk ki azt, ami fáj. Miért ne tehetnénk? Igenis fájt, ahogy az apám bánt velem, és nem csak fizikálisan, hanem lelkileg is. Mégsem panaszkodhattam, mert a fiúk azt sem teszik. Meg akartam végre tudni azt is, hogy tényleg izzik-e körülöttünk a levegő, vagy csak áltatom magam.
Válaszokra vártam végre, azt akartam, hogy legalább ő legyen velem őszinte. Ha az életemben a többi ember bánt, nem fogad el annak, aki – urambocsá' ami, - vagyok, akkor legalább azzal hadd értsek szót, akit szeretek. Akit tiszta szívből szerettem.
Egy ideig azzal áltattam, hogy mi szavak nélkül is értjük egymást. Ki tudja, talán így volt, de beszélgetni akartam. El akartam mondani mindent, ami fáj, és azt akartam, hogy ő is mondjon el mindent, ami őt zavarja.
Tudtam, hogy neki is problémái vannak, nem csak nekem. Az anyukája megcsalta az apját, akkoriban váltak, Leventét pedig talán az ország másik végébe akarta elrángatni a nő. Azt akartam, hogy ne csak a vicces vagy idióta dolgokat tárgyaljuk ki, hanem a fájdalmasakat is. Akárhányszor belekezdtem volna, leállított, miszerint nem akar a szarságokkal foglalkozni. „Tudod, néha jobb csak hülyülni” - mondogatta olyankor, majd játékosan a karomra ütött, a térdét pedig az enyémhez rakta, olyan szorosan, amitől elakadt a lélegzetem.
De nekem ennyi nem volt elég. Soha nem volt elég. Nem csak azt akartam Leventéből, amit meg akart adni. Az egész csomagot akartam. Szőröstül, bőrüstül. Mindenestül.
Annyi mindent el akartam mondani Leventének, bízva abban, hogy majd megérti. Ő volt a legjobb barátom, az életem mozgatórugója. Tabuk nélkül akartam tovább folytatni, teljesen őszintén.
Képtelen voltam tovább a képmutatásra, arra, hogy eltitkoljam azt, aki vagyok.
Ami vagyok.
Lecsaptam a laptop fedelét, kikaptam a kezéből a készüléket, és a földre dobtam.
- Te idióta, eltöröd! - fröcsögte dühösen. - Mi a franc ütött beléd?
Utáltam, hogy gyáva vagyok, azt, hogy nem tudtam kimondani azokat a szavakat, amiknél mindennél jobban vágytam arra, hogy elhagyhassák az ajkaimat.
Ki akartam szállni a rémálmomból.
- Elegem van belőled – közöltem vele, majd minden bátorságomat összeszedve folytattam. – Miért teszed ezt velem?
Láttam az arcán a zavarodottságot, fogalma sem volt arról, hogy mit mondjon, vagy mit tegyen. Megpróbálta lazára venni a figurát, karjait széttárva egy félmosoly kíséretében felelt:
- Megtudhatnám, hogy mit vétettem ellened?
A jeges borogatást a falhoz vágtam, ami hatalmasat koppant, és miközben a jégdarabok lecsúsztak a zöld falon, víznyomot hagytak maguk után. Azt hittem, Levente ki fog akadni, de meg sem szólalt.
Annyi mindent vágtam volna a fejéhez, nem is tudtam, hogy mivel kezdjem, hiszen olyan sok kétértelmű jelet küldözgetett az elmúlt évek során.
Sokszor ridegen viselkedett, direkt megbántott, bezzeg ha este sokáig néztük a filmeket és elaludtunk, néha úgy keltem fel, hogy a keze a derekamon pihent, vagy olyan közel feküdt hozzám, hogy éreztem az illatát, amiről mindig a frissen vágott fűre asszociáltam. Annyi kétértelmű jelet küldözgetett az évek folyamán, amiket képtelen voltam megjegyezni.
Tudnom kellett, igazak-e az érzéseim, még akkor is, ha ezzel elveszítem őt.
- Nekem nem csak egy barát vagy, és úgy érzem, hogy én is többet jelentek a számodra – mondtam bátortalanul. A kezemet az arcára helyeztem, lágyan megsimítottam, de semmit se lépett rá. Nem húzódott el, kitartótan figyelt, és arra várt, hogy folytassam. - Meg szeretnélek csókolni.
Erre sem felelt, egyszeriben megnémult. A másik kezemet is az arcára raktam, mire ő mozdulatlan maradt. Az arcom közelített az övéhez, olyan közel voltak hozzá az ajkaim, hogy éreztem, amint kifújja a levegőt, s vett egy mély lélegzetet.
- Bence, én nem vagyok … - kezdte el mondani, de megállítottam őt. Az ujjamat az ajkára helyeztem, mire elhallgatott.
Farkasszemet néztünk, a tekintete pedig tele volt vággyal, fájdalommal, és talán némi szégyenérzettel. Jó volt ennyire közelről nézni őt, arcának vonásait pedig örökre elraktároztam az emlékezetemben.
Mivel nem éreztem, hogy elutasított volna, ezért hirtelen bátrabb lettem. Azt hittem sínen vagyok, és nem a vakvágányon...
Érezni akartam őt, azt akartam, hogy minél közelebb legyen hozzám. Úgy hittem, megérkezett a kérdéseimre a válasz. Minden, amiben korábban hittem, minden, amiben eddig reménykedtem, hirtelen testet öltött előttem. Halványan elmosolyodtam, miközben arra gondoltam, talán mégsem olyan rossz az élet.
Még inkább oda hajoltam, testünk szinte összeért. Megragadtam a nyakát, és a kezem felcsúsztatva ismét beletúrtam a hajába.
Annyira vágytam arra, hogy továbbmenjünk, annyira akartam, de nem mertem, a hirtelen jött önbizalmam kezdett tovaszállni.
Rettegtem én is, akárcsak ő.
A monokli égette az arcom jobb oldalát, aznapra már épp elég megrázkódtatás ért. Gyáva voltam mindezt azzal tetézni, hogy egy olyan fiút csókolok meg, aki nem is vágyik rám. Bármennyire is egyértelműen megmutatkoztak a közelmúltban a jelek, hiába nem mozdult el, tudtam, ha megteszem, és ő nem érez úgy, mint én, akkor mindennek vége.
Vagy valami új kezdődik el, de el is veszíthetem őt … örökre.
Gondolataimból Levente ragadott ki. Megragadta a derekam, szorosan átölelt, és az ajkai az enyémre tapadtak.
Olyan szenvedéllyel csókolt meg, amilyennek mindig is akartam életem első csókját. Egyre követelőzőbb lett, mintha már ő is hetek óta várt volna arra, hogy megtehesse.
Olyan varázslatos volt a pillanat, azt akartam, hogy soha ne érjen véget. Be kellett volna csuknom a szemem, de nem tettem. Látni akartam őt, látni, miközben engem csókol, az érzés, ahogy hozzám ér, nem volt elég. A szememmel is látnom kellett az álmom beteljesülését. Csodálatos volt, pont ilyennek képzeltem el, egy perc alatt eljuttatott a mennyországba.
Aztán, egy másodperc sem kellett ahhoz, hogy a pokolba taszítson. Hirtelen elengedett, rám nézett, a tekintetében pedig a vágy helyett az undor uralkodott.
- Te rohadt buzi – fröcsögte dühösen, felpattant az ágyról, és az öklével többször is beleütött a falba, amiben apró repedések keletkeztek. Fájhatott neki, mert halkan felszisszent.
Szörnyen megalázva éreztem magam.
Percekkel korábban nem úgy tűnt, mint akit éppen megrontottak. A csókja nem arról árulkodott, hogy kényszerítettem volna őt bármire is.
Felálltam én is, szembe fordultam vele, és a kezére néztem. Vörös volt, és szerintem el is törtek a csontjai. Szó nélkül megfogtam, és lágyan elkezdtem masszírozni, meg akartam nézni azt, hogy megsérült-e.
- Eressz el, te állat - felelte, de nem hallgattam rá.
Nem akartam elengedni a kezét, azt, ami nemrég a testemet fürkészte, ami az arcomat fogta. Azt hittem, ha elengedem őt, soha többé nem lesz olyan pillanatunk, mint ami az előbb volt. Azok után, hogy azt megtapasztaltam, és oly' keveset kaptam belőle, nem voltam felkészülve arra, hogy elveszítsem. Ostoba módon azt hittem, ha fogom a kezét, azzal megnyugtatom. Talán … másképp tekint rám.
- Nem akarok olyan lenni, mint te. Ne érj hozzám - követelte.
Nem bírtam megmozdulni, szinte jéggé fagytam. Sokkoltak a szavai, nem akartam elhinni, hogy ezeket mondja.
Az ütés egyik pillanatról a másikra érkezett. Szabadon maradt kezével felém lendített, és az arcom jobb felén talált el, így már mindkét oldalon egy hatalmas monokli virított.
Mikor rájött arra, hogy mit tett, a tekintetében megbánást véltem felfedezni.
Pontosan azt tette, ami mindenki más. Bántott.
Rettentően fájt az ütés, és nem csak fizikailag, hanem lelkileg is.
A fiúk nem csókolóznak. A fiúk nem sírnak. A fiúk erősek, és mindent eltűrtek.
De én már nem akartam jó fiú lenni.
- Jesszusom, Bence – mondta halkan, és a földön lévő jégkockákért nyúlt. Némelyik már félig elolvadt. Ahogy a tenyerében tartotta őket, a folyamat még gyorsabban lezajlott. Elkeseredetten szemlélte a tenyeréből kifolyó vízcseppeket, majd rám tévedt a tekintete.
Felment bennem a pumpa. Apám is mindig így nézett, miután megütött. Bűnbánóan, telis-teli bűntudattal, lelkifurdalással és sajnálattal. Ahogy teltek az évek, ezek a pillanatok úgy lettek egyre rövidebbek...
Olyan dühös lettem, mint még előtte soha. Azt eltűrtem, hogy apám megver, egyszerűen nem tehettem mást, de Leventétől erre nem voltam képes.
Kicsordult a könnyem, miközben lefolyt az arcomon szinte égetett. Mikor meglátta, hátrált és még egyet belevert a falba, de ezúttal nem szisszent fel. Elfordult tőlem, úgy, hogy ne lássam őt. Halkan beszélt, alig értettem.
- Sajnálom, nem akartalak én is bántani.
Ő is bántott. Megvert. Mindenre fel voltam készülve, de az ütésre, hát arra nem. Persze, gondoltam rá, ha egyszer színt vallok, nem feltétlenül lesz jó vége, de azt álmomban sem hittem volna, hogy pofonnal zárul majd kettőnk története.
Akkora harag gyűlt a szívembe, amit képtelen voltam elviselni. Már nem sírtam, mert éppen elég könnyet ejtettem. A harag vette át az irányítást a testem felett.
Megragadtam Levente vállát, és magammal szembe fordítottam őt.
- Nem érdemled meg azt, hogy szeresselek – mondtam dühösen, és meglöktem őt, de meg sem mozdult, olyan volt, mint egy kőszikla. Az arca azonban teljes életet ért, ajkának rándulása, szemének szomorúsága arra engedett következtetnem, hogy a ki nem mondott érzelmek őt is bántják.
De akkor már nem számított. Iszonyúan sajgott mindkét monoklim, annyira fájt, el sem tudtam képzelni, hogy létezhet ekkora erejű fizikai fájdalom.
Bosszút akartam állni.
Addig ütni őt, míg össze nem esik. Azt akartam, hogy neki is fájjon. Miért csak mindig én? Más is szenvedjen!
Emlékeztem arra, mit tanított, amikor megpróbált pár hónapja önvédelemre okítani. A szavai tisztán csengtek a fülemben: szorítsam ökölbe a kezem, és teljes erőből suhintsak, de ne úgy, mint egy lány, hanem célozzak is, és próbáljam a legjobb szögből eltalálni az ellenfelet.
A saját módszerével akartam leteríteni.
Engem többet ne üssön meg senki. Nem engedem!
Felé lendítettem, egy jobb egyenest szántam neki, pont a zöld szeme alá. Egy másodperc alatt lezajlott az egész, azt hittem végre revansot vehetek, de megállított. Elkapta a karom, és nem tudtam megütni, bármennyire is rángatóztam.
Fáradtan sóhajtott egyet.
- Nem akarlak bántani, hagyd abba – intézte hozzám szavait, miközben mélyen a szemembe nézett. – Beszéljük meg.
Még hogy beszélni! Éveken át csak általános dolgokról beszélgettünk, ha pedig lelkizni akartam, hát akkor abban nem volt partner. Nem is értettem, hogy lehetett ő a legjobb barátom és álmaim megtestesítője.
Iszonyú méretű harag gyűlt fel bennem, a monoklim is egyre jobban égetett. Olyan volt, mint egy izzó bélyeg az arcomon, az élet vendettája.
Vissza akartam vágni, olyan erősen, ahogy csak tudtam.
Tudtam jól, hogy a bal kezem gyengébb, de nem érdekelt. Azzal is megpróbálkoztam, teljes erőből meglendítettem, de azt is könnyedén megállította. Neki lökött a falnak, lefogta mind a két kezemet, mozdulni alig bírtam.
- Miért ilyen nehéz veled? – motyogta Levente, miután elengedte a kezeimet, amik mázsás teherként omlottak le a testem mellé.
- Teljesen felkavarsz, megváltoztatsz – folytatta tovább. – Már nem tudom, mit akarok. Hát nem érted? Azt hiszed, csak neked nehéz?
Nem tudtam mit feleljek, annyi kínt véltem felfedezni az arcán.
- Téged akarlak, de nem akarok más lenni – suttogta halkan, mintha attól félne, hogy valaki még meghallja a szavait az üres lakásban.
Ott álltam, nekilökve a falnak, és egyre közelebb jött. Testünk szinte összeért, egyszerre volt mámorító és idegesítő érzés. Azok után, hogy megütött, nem akartam őt olyan közel engedni magamhoz.
Bármennyire is szerettem őt, ha ránéztem, apám arcát láttam magam előtt. Megráztam a fejem, és ismét Levente állt előttem. „Szükségem van még egy férfire az életemben, aki csak bántani tud?” - firtattam magamban.
Minden egyes közös emlékem elém tódult, mintha egy perc alatt lepörgött volna előttem az összes, a jó és a rossz egyaránt. Az első találkozás, a huncut mosolya, a sok szenvedés, amit miatta éltem át, a csodálatos első csókunk, és az arca, amikor megütött.
Mert megtette, ő is, mint annyian mások.
Felüvöltöttem, olyan hangosan ordítottam, ahogy sosem volt szabad.
Mindkét kezemmel elkezdtem verni a mellkasát, olyan erősen, ahogy csak tőlem telt. Egy kicsit megmoccant, és reméltem, hogy fáj neki, de némán tűrte, nem tett semmit, hogy megakadályozza.
Gyűlöltem, amiért annyira erős. Hiába adtam bele mindent, nem tudtam neki igazi fizikai fájdalmat okozni. Csontos testem gyenge volt, akárcsak a lelkem a sok csapás miatt, ami érte. Nem akartam gyenge lenni, elegem volt abból, hogy eltaposnak.
Mikor már úgy éreztem, hogy minden erő kiszállt belőlem, abbahagytam. Mélyen a szemébe néztem, és azt láttam benne, amit én is éreztem. Szégyent, vágyat és fájdalmat. Utóbbiból jó sokat.
- Gyűlöllek - mondtam neki, és komolyan is gondoltam.
- Ezt már hallottam párszor - felelte, és még közelebb jött.
Újra nekinyomott a falnak, amitől halkan felszisszentem. Teljes testsúlyával rám nehézkedett, sose voltunk még olyan közel egymáshoz.
Egy másodpercig ki akartam élvezni a pillanatot, azt, hogy a testünk mintha eggyé válna, hiszen erről álmodoztam már régóta. Azonban tudtam, képtelen lennék hosszú távon elviselni őt.
Csupán egyszer ütött meg, egyetlenegyszer, de az épp elég volt ahhoz, hogy másként tekintsek rá. Mintha az ütése megtisztította volna előttem a szememet ellepő rózsaszín fátyolt. Mielőtt bármit mondhatott volna, halkan a fülébe súgtam.
- Engedj el.
Némán engedelmeskedett, elállt az utamból. Nem mondott semmit, és nem lettem volna kíváncsi semmire sem, amit mond. Az sem érdekelt volna, ha azt mondja, szerelmes belém. Tudtam, hogy az, és talán mindig is az volt. Ha pár nappal azelőtt ilyen bizonyossággal tudom, én lettem volna a legboldogabb ember a világon.
De megütött. Megalázott. Pont ő.
Elindultam, és alig tettem két lépést, mikor hirtelen megragadta a karomat, és magához húzott.
Újra megtette, de ezúttal az ajkával támadott.
A csókja még forróbb és még követelőzőbb volt, mint első alkalommal. A jobb lábam egy pillanatra felemelkedett, annyira élveztem, bármennyire is küzdöttem ellene. Amikor az ajkaimról a nyakamra majd az arcom többi részére vándorolt a szája, megtorpantam. Megpuszilta a monokli helyét, azt, ahol megütött.
- Bocsáss meg – búgta a fülembe, majd kezeivel átölelte a derekam, hogy még közelebb tudhasson.
Elhúzódtam tőle, a jobb kezemet meglendítettem, de nem volt ökölben.
Egyszerűen pofon vágtam.
Mindig azt mondta, csak a lányok pofozkodnak. De nem érdekelt. Olyan erővel pofoztam fel, aminek a kifejtésére azt hittem alkalmatlan vagyok. Meglepődött, és hátrahúzódott. Arcán zavar volt és meglepettség. Fehér bőrén tökéletesen kirajzolódott a piros színben pompázó tenyér-lenyomatom.
A férfiak visszavágnak. A férfiak nem tűrik el a pofonokat. Én sem fogom eltűrni többet.
- Levente, te megütöttél – mondtam neki hangosan, dacosan és haraggal telve. – Olyan vagy, mint az apám. Rád sem bírok nézni.
Nem vártam meg mit reagál, nem akartam tudni, mit mond, vagy mit gondol. Feltéptem a szobája ajtaját, kifutottam a lépcsőházból, egyenesen a McDonalds felé, át a zebrán, loholtam a bent álló hatos villamoshoz.
Arra gondoltam felszállok, leülök az ülésre, a fejemet a hideg ablaknak nyomom, és pár percre kizárom a külvilágot. Ehelyett az égre néztem.
Vakítóan sütött a nap, egy felhő sem takarta el. Éreztem a melegét az arcomon, egy lágy szellő birizgálta a hajamat. Ettől hirtelen úgy éreztem, hogy élek.
Újra élek.