Hihetetlen öröm látni, hogy mennyien szerettétek az Élni akarok! című regényemet. A sok kedves levél, komment és értékelés hatására döntöttem úgy, hogy ezen a karácsonyon az Élni akarok! kapcsán érkezik a szokásos meglepetés.
Az eredeti kézirat végén szerepelt egy epilógus, ami egy év távlatában mutatja be, hogy mi történt Edinával, Bettivel és Apuval. Nagyon szerettem ezt a fejezetet, érdekes volt megírni, különösen mert mindenki kapott egy levelet Lillától, amiket keserűen édes volt megírnom.
A szerkesztőm javaslatára viszont az epilógus kikerült a kötetből. Egyrészt a stílusa kicsit meghökkentő lehet, ugyanis Lilla a narrátor, másfelől Lilla utolsó fejezete és Noel levele úgy tudott igazán erős lenni érzelmileg, ha egymás után kerül az olvasó elé - az epilógus miatt viszont veszített volna az érzelmi hatásából a történet vége.
Szóval, okkal került ki a kötetből az Epilógus, de ha már megírtam, szeretném, ha ti is el tudnátok olvasni. Remélem azért lesz, akinek tetszik majd, és szívesen olvassátok Lilla szeretteinek a további sorsát.
* Figyelem! Ez az Epilógus természetesen kissé spoileres az Élni akarok!-ra nézve *
Rácz-Stefán Tibor: Élni akarok! - Az epilógus
április 14. szombat
Az iskolában már ezerrel tombolt az érettségi láz, éppen az utolsó utáni gyakorlófeladatokat oldották meg.
Betti délutánonként tételeket dolgozott ki, angolozott, vagy a változatosság kedvéért a már meglévő tételeit olvasgatta át. Az én drága barátnőm még véletlenül sem mondta volna, hogy tanulja is őket. Nézegette, próbálta memorizálni, és fohászkodott a Sorshoz, hogy valami meg is ragadjon benne.
Késő délután viszont eljött az ő ideje.
Amikor belépett a próbaterembe, kinyílt számára a világ. Végre, azt csinálhatta, amiről mindig is álmodozott. Ahogy próbálták a jelenteket, kiszakadt a valóságból, megszűnt önmagának lenni.
A gondolatai, a vágyai, a tettei csak a karakterről szóltak. Vajon mit akarhat Vivi? Mik az álmai? Miért küzd? Mit szeretne elérni? Csak ezek jártak a fejében, miközben értelmezte és átélte a szerepét.
Legjobban mégis azt szerette, ha végre énekelhet.
Amikor elkezdte a Magányos csónakot, titokban rám gondolt. Visszaemlékezett a meghallgatásra, és lobogott benne a boldogság, hogy hallhattam, miként lépett rá az álmai útjára.
Próbáról-próbára szebben szóltak a dalok, a kollégáival is jól kijött, a rendező pedig többször is biztosította arról, hogy nagy sikert aratnak majd. De ami ennél is fontosabb: hitt Bettiben, és olyan egészséges önbizalmat és magabiztosságot ébresztett a barátnőmben, amire mindig is szüksége volt.
Amikor végre eljött a várva várt szombati nap, Betti korán felkelt. Mielőtt elment volna otthonról, puszit adott a szüleinek, akiket mellesleg jobban megrázott a halálom, mint vártam volna. Felfogták, hogy mennyire rövid az élet, és a halál nem kor szerint válogat. Máris jobban ragaszkodtak Bettihez, és ügyeltek rá, hogy a lehető legtöbb időt a lányukkal tölthessék.
Tessék, még egy ok, hogy volt értelme élnem!
Egy kellemes áprilisi reggelen Betti elindult meglátogatni. Szoknyát viselt, a szél a lábát simogatta, a fülében szólt a zene, ő pedig izgatottan biciklizett előre az orgonabokrok árnyékában, miközben a virágok illata andalítóan hatott rá.
Ma este lesz a nagy bemutató, amire annyi héten át készült! Igen, az érettségi is nagy attrakció, de úgy érezte, hogy ez lesz a musical, ami igazán elindíthatja őt az élete során. Abban, hogy felnőtt-e, nem kételkedett már egy percig sem, és ezzel nem volt egyedül.
A halálom pár pillanat alatt felnőtt nővé varázsolta Bettit, ha akarta, ha nem.
Amint megérkezett, a kispadnak döntötte a biciklit. Elrendezgette a friss virágokat a síromon, és a kezében szorongatta friss orgonát, amit még tegnap este tépett le a szomszéd bokráról.
– Ezt szeretted mindig is a legjobban – motyogta nekem, és csak reménykedett benne, hogy tényleg hallom. – Emlékszel hányszor szólt ránk a vén satrafa, hogy ne tépkedjük az orgonáját? De hát, mit tehetnénk? Hiszen ennek van a legjobb illata.
Mélyen magába szívta, behelyezte ezt is a vázába, és közben arra gondolt, bárcsak én is érezhetném.
– Csajszi, este nagy buli lesz! Végre, újra színpadon lehetek, de igaziból, közönség előtt – mondta Betti, és az ujjával kitapogatta a sírkövön a dombornyomott betűket, amik a nevemet takarták. – Valahogy érzem, hogy odafentről te is látni fogod.
Keserűen elmosolyodott, és ott maradt még húsz percet. Mesélt a próbákról, az érettségiről, és még a szüleiről is. Mindent egybevéve boldognak tűnt.
Sokkal hamarabb eljött az este hat óra, mint ahogy gondolta volna. Óvatosan kikukucskált a színpad mellől, és az első sorban a szülei mellett ott látta Edinát, amint Gabival beszélget, és persze aput is. Integetett nekik, aztán visszahúzta a függönyt.
– Tíz perc és kezdünk! – hadarta a rendező ünnepélyesen. – Sokat dolgoztunk ezért a pillanatért, úgyhogy élvezzétek! Okkal vagytok itt.
Betti csendesen visszavonult az öltözőbe, és magára csukta az ajtót. A kezében egy lezárt borítékot szorongatott.
A halálom előtt nem sokkal írtam három levelet, ez az egyik. Meghagytam Bettinek, hogy csak akkor nyissa ki, ha élete egyik legfontosabb pillanata előtt áll.
A kacskaringós betűimet nézegette, amit pár alkalommal elmostak a könnyei. A gyász legnehezebb perceiben többször is ki akarta bontani, de erős maradt, hiszen meg akarta várni a megfelelő pillanatot.
A vörösre festett körmével óvatosan felfeszegette, a sorokat olvasva remegett a kezében a levél.
Drága Betti!Életed legfontosabb pillanata előtt állsz, és én nem lehetek veled. Úgy hiszem, hogy ez neked is pont annyira fáj, mint nekem, de hé!Emlékezz csak vissza, mennyi mindent éltünk át együtt. Hányszor álmodoztunk, nevettünk, sírtunk együtt. Számomra mindegyik nagyon fontos volt. Örülök, hogy megoszthattam őket veled, és tudom, hogy ezzel te is így vagy.Lehet, hogy most félsz egy kicsit, és arra gondolsz, képes leszel-e megfelelni az életnek. Én tudom, hogy nem lesz gond, de ez nem elég.Neked is hinned kell önmagadban.Iszonyúan tehetséges vagy, úgyhogy nyomás fel a színpadra, hiszen azért születtél, hogy ott tündökölj. A Magányos csónaknál pedig gondolj rám.Te tényleg azt hitted, hogy nem fogom tudni, hogy a színpadra lépés előtt olvasod el a levelem? Ennyire ismerlek Bettikém, és pont ezért tudom, hogy nagy dolgokra születtél. Ez a mai csak a bemelegítés. Rettegj világ! Mert ma egy sztár születik.Légy boldog! Megérdemled, hogy az legyél. És soha ne feledd, te így vagy tökéletes.Szeretettel ölellek,LillaUi.: Néha az álmaink, amikért egész életünkben dolgoztunk, hirtelen megváltoznak. Semmivé lesznek, és mi új utakra vágyunk. Ha ez történne veled pár hét múlva, ne légy magadra dühös. Élj! Szeress! Kövesd a szíved, és sose félj a járatlan útra lépni. Ha valaki képes megbirkózni az élet kihívásaival, az Hannah Montana. Na jó, és te :)
Betti magához szorította a levelet, és nevetésben tört ki. Nem arra gondolt, hogy engem gyászoljon, hanem arra, hogy mennyire örült, amiért megismerhetett.
Nyugodt szívvel lépett végül ki a szobából. Amikor legelőször a színpadra lépett, és látta maga előtt a közönségét, úgy érezte, hazaérkezett, és ez a hely, ahol az egész életét el akarja tölteni.
Nem azért, hogy valaki más lehessen, mert már magát is kezdte megszeretni. Egyszerűen csak mert egyre biztosabban tudta, a színpadon lenni egyet jelent a boldogsággal.
* * *
szeptember 3. hétfő
Apu sosem foglalkozott különösebben a korával.
Persze, volt más baja is az életben, mintsem azon aggódjon, őszül-e, netán ráncosodik, vagy éppenséggel már betöltötte a negyvenet. Komolyabb gond az, hogy anyu halála után nem sokkal engem is kórházakba vitt, aztán…
Most viszont apu elég idegesen nézett szét a teremben.
Mindenütt fiatalokat látott, egészségtől kicsattanó tinédzsereket, akik vihogtak, a mobiljukba temetkeztek és egyáltalán nem úgy tűntek, mint akik készek arra, hogy komolyan vegyék ezt a hivatást.
Tudják vajon mire vállalkoznak? Ismerik a magyar kórházak színvonalát, a leendő munkakörülményeiket? Láttak már egyáltalán vért? Felsegítettek a földről egy mozgásképtelen embert? Tudják milyen az, ha valaki sikít a fájdalomtól, és nekik kell higgadt hangon megnyugtatni őket, majd segíteni? Beszéltek már haldoklóval? És eleve… látták a halált?
Apunak ilyen gondolatok jártak a fejében, miközben a leghátsó sorban, egyenes háttal ült, és meredten várta, hogy végre becsengessenek.
Hátra volt még tíz perc az első tanóráig, és szemmel láthatóan nem foglalkozott vele senki. Messziről méregették, hogy vajon mit keres itt ez a vénember, de még véletlenül sem közelítették meg.
Ahogy apu ott ült, máson is gondolkodott.
Képes lesz-e elvégezni a tanfolyamot? Nem túl öreg már a tanuláshoz? Egyáltalán, ki alkalmazna egy negyvenéves újoncot?
Az utóbbi években a családjáért élt, és előtte is olyan munkát végzett, amiben nem volt felelőssége. Még ha el is végzi az iskolát, és ápolóként alkalmazzák, vajon elég erős lesz ahhoz, hogy munkába is álljon?
Mi lesz, ha ismét végig kell néznie mások halálát? Ha segíteni akar, de nem tud?
A rettegés beköltözött a szívébe, és ebben a pillanatban a féltékenység lángja lobbant benne. Ezeknek a tinédzsereknek fogalmuk sincs, mire vállalkoznak. Ő viszont pontosan tudja, csak abban nem elég biztos, hogy elég erős lesz hozzá…
Bár, a gyászt is túlélte – gondolt erre hirtelen. A temetésem után pár napig ki se mozdult a házból, de utána szépen-lassan magára talált. Gyakran beszélgetett Edinával, időnként Bettivel is. Elvégezte az otthoni teendőket, gyümölcsöt és zöldséget termesztett a kertben, a ház elé orgona bokrot ültetett. Elvállalt idénymunkákat, hogy legyen pénze, mert a Noeltől küldött utalásokat teljes egészében át is adta a nővéremnek.
Nagy örömömre apu végül más emberek felé is nyitott.
Ha képes volt a lehető legnagyobb csapás után babaléptekkel haladni előre, akkor talán bármi lehetőséges, ugye?
Apu az aktatáskájához nyúlt, és kivette belőle a füzetét, a töltős tollát és végül a borítékot, amit tőlem kapott. Csak akkor bontsd fel, ha új útra térsz – állt a borítékon . Sejtette, hogy ennél jobb pillanat nem is lesz, hogy elolvassa a levelem.
Egyenes kézzel, egy apró papírvágó késsel bontotta fel a borítékot. A levelet szelíden kihajtogatta az asztalon, és mielőtt olvasni kezdte volna, csak a betűkben gyönyörködött. Visszaemlékezett rá, hogy amikor hét éves voltam, együtt gyakoroltuk az írást, és mennyit segített nekem, hogy a lehető legszebben fejezzem ki a mondandóm írásban, akárcsak ő. Büszke volt rá, hogy az utolsó levelem is gyöngybetűkkel vetettem papírra.
Felvette a szemüvegét, és lassan olvasni kezdett.
Drága Apu!Annyira boldog vagyok, hogy elolvasod ezt a levelet.Az egyik legnagyobb félelmem a halálom előtt az volt, hogy mi lesz veled. Beleroppansz a gyászba? Netán robotként vergődsz végig az életen megtagadva magadtól az érzéseket?Most, hogy a levelet olvasod, azt hiszem, odafent egy elégedett sóhajt hallatok. Sőt, egészen biztos vagyok benne.Új utakon jársz, tehát sok mindent megengedsz magadnak.Hibázhatsz, elgyengülhetsz és akár fel is adhatod. Nem bűn ám, de tényleg. Tudod, ez olyan, mint a hóember építés. Emlékszel, hogy mennyire imádtuk Bettivel megalkotni, hogy aztán még nagyobb boldogsággal romboljuk le? (Örülök, hogy most mosolyt csaltam az arcodra).Számomra a hóember lerombolása azt is jelentette, hogy bármikor újrakezdhetem az egészet. Bármikor hibázhatok, de utána elég erővel és kitartással újjáépíthetem.Apu, erről szól az élet!Új utakra tévedünk, talán elrontunk valamit, talán gyengének érezzük magunkat, talán félünk is egy kicsit, de mindez semmit sem számít. Az a fontos, hogy elég erőnk volt ahhoz, hogy egyáltalán megpróbáljuk.Megtetted az első lépést, emiatt hihetetlenül büszke vagyok rád.És bár a hibákról beszéltem eddig, de ismerlek téged. Te ritkán vétesz hibát. Pontosan tudod, hogy mit akarsz, és megfontoltan haladsz előre.Biztos vagyok benne, hogy az, amibe most belevágtál, nem csak a saját, hanem mások javát is szolgálja majd.Azt kívánom, hogy mindig légy elég erős ahhoz, hogy új utakra lépj. Hiszek benne, hogy bármivel meg tudsz birkózni, ahogy abban is, hogy újjá tudod építeni az életed. Leszel még boldog és elégedett. Van értelme annak, hogy a földön vagy.Az pedig, hogy olyan apukám van, mint te, az egyik legnagyobb ajándék, amit a sorstól kaphattam.Légy erős!Szeretettel,Lilla
Amint végigolvasta, Apu óvatosan összehajtogatta a levelet, és visszarakta a borítékba. Az arcán megjelent egy apró mosoly, a gondolataiban pedig csak az járt, hányszor látott engem szétrombolni egy-egy hóembert. Sosem értette igazán, hogy miért teszem, de most mintha megvilágosodott volna.
Elhatározásra jutott.
Végigcsinálja ezt az ápolóképzést, és nem fog a korával foglalkozni. Az emberek megsegítése egy hivatás, amit a lehető legjobb dolog űzni.
Talán hibázni fog.
Talán nehéz lesz.
De soha nem adja fel, mert ez most csak rajta múlik. Senki máson!
* * *
december 24. hétfő
Edina mindig is az a típus volt, aki imádott tanulni.
Amikor anyu beteg lett, és el akart menekülni a külvilág elől, a tankönyveiben lelt menedékre. Anyu úgyis annyira boldog volt, ha jó jegyeket hozott az iskolából.
Amikor én lettem beteg, Edina akkor is ezt a trükköt alkalmazta.
A halálom után viszont jött egy nehezebb időszak. A nővérem szemei előtt táncoltak a betűk, de ő nem találta az értelmüket. Ha valaki olyan fiatalon meghalhat, mint én, akkor egyáltalán mi az értelme az életnek? Ilyen butaságok jártak a fejében, aztán jött Gabi. Mellette volt, támogatta, akárcsak apu. A nehéz hetek után Edina kezdett helyrejönni, és még az év végi vizsgái is meglettek.
Most végre eljött a karácsony, a kedvenc ünnepe, amit mindig is imádott. A fát már feldíszítette, miközben unásig szólt az All I Want For Christmas, csak azon járt az esze, hogy mennyire elegem lenne már az egészből. Helyettem Gabi nyafogott a kanapén, miközben apu a bejglit készítette elő.
Amint kész lett a fa, csengettek, és Edina vidáman ment ajtót nyitni.
– Szia Betti! – köszönt, és beengedte a barátnőmet. Még csak kora délután volt, viszont a hó már szállingózott, Betti új, fekete kabátján is látszott. – Hű, de csinos vagy. Valakinek jól áll a siker!
– Köszi – mondta Betti, és fülig pirult a bóktól. – Bocsesz, de nem tudok sokáig maradni, a mamáék várnak karácsonyi vacsira. Viszont nem bírtam ki, hogy ne jöjjek el.
– Nélküled nem is lett volna ugyanaz – Edina Bettire mosolygott, és csak arra gondolt, hogy mennyire büszke rá. Gondolt is rá, hogy kimondja-e mit gondol, netán hozzáfűzze-e, hogy én is biztos büszke lennék rá, de inkább hallgatott. Valahogy sejtette, hogy Betti mindezt magától is tudja.
Leültek az asztalhoz, igaz, nem vacsorázni, csak beszélgetni egy kicsit.
Betti az előadásokról csacsogott, arról, milyen jó, hogy végre nem jár suliba, és csak a színháznak él, amit nagy meglepetésére a szülei is támogatnak, de azért jövőre talán megpróbálja a színművészetit.
Edina büszkén mesélte, hogy gyakornoki munkát fog vállalni egy civil jogokkal foglalkozó szervezetnél, akik ingyen segítenek a rászorulóknak. Mindig is erre vágyott, és feltett célja volt, hogy az önkéntes munka megmaradjon azután is, hogy elvállal pár fizető kuncsaftot is, lévén a diákhitelt valamiből csak vissza kell fizetni.
Leginkább mégis annak örült, hogy Gabi is vele tart majd a gyakorlaton. Apu arcára fel is szaladt egy laza mosoly, amikor a rénszarvasos pólóban feszítő Gabi adott egy lágy puszit a mikulásos pulcsiban pironkodó Edina arcára, akinek a nyakában ott volt a tőlem kapott sál.
Apu szégyenlősen mesélte, hogy egyre jobban halad a tanfolyamon, és Piroska nővér megígérte neki, segít elhelyezkedni a kórházban amint levizsgázott.
Miután végeztek, apu meggyújtotta az adventi koszorún lévő gyertyákat, és tovább beszélgettek, a téma ezúttal én voltam. Közös emlékeket adtak elő, mint amikor gyerekkoromban véletlenül leromboltam a karácsonyfát, mert le akartam emelni egy szaloncukrot. Vagy azt, amikor az iskolában bosszúból belepisiltem Fenyvesi Gábor sapkájába, mert ellopta a tolltartómat.
A nevetések csak akkor hallgattak el, amikor Edina előhúzott egy borítékot a pulcsi alól.
– Arra kért, hogy karácsonykor nyissam ki – mondta halkan, és a késsel, amivel pár perce még bejglit vágott magának, kibontotta a borítékot is. Pár morzsa a levélre hullt, amit óvatosan elfújt.
Azon agyalt, hogy felolvassa-e hangosan is, de tartott tőle, hogy mit talál ott. Kicsit önzőnek is érezte magát, de ez az ő levele. Ő akarta tudni legelőször a tartalmát. Így hát, magában olvasni kezdett.
Drága nővérem!Mindig is a karácsony volt a kedvenc ünnepünk, ugye?A húsvétban nem hiszünk, a mikulás olyan snassz, a nemzeti ünnepek pedig írtó depisek. No de a karácsony! Ilyenkor bármi megtörténhet.Ez a csodák és a szeretet ünnepe.Most, amikor a levelet írom, december eleje van, nagy pelyhekben hull a hó, és az ablakom előtt üldögélek. Olyan idilli, mégis, a szívem szakad meg, mert tudom, hogy pont karácsony tájékán halok meg.Sok mindentől rettegek.Vajon lesz elég időm elmondani neked, hogy mennyire szeretlek? Netán ki tudtam mutatni? Na és azt, hogy mennyire hiszek benned, az erődben, a kitartásodban és a jó szívedben?Csak reménykedem benne, hogy igen.Attól is rettegek, hogy a halálom miatt örökbe bemocskolom számodra a karácsonyt.Tudom, sokat kérek tőled, de könyörgöm, próbáld meg annyira szeretni az ünnepet, ahogy mindig is. Ne a gyászé legyen, hanem a szereteté.Szeresd a párod, aput, a barátaid és legfőképpen önmagad. Rám és anyura pedig csak emlékezz jó szívvel, és ne engedd, hogy a betegségünk tönkretegyen valamit, ami ennyire fontos neked.Na tessék, abbahagyom, mielőtt újra elsírom magam. Nemsokára beszélünk skype-on, és nem akarom, hogy lásd, könnyes a szemem.Hiszen nincs okom bőgni!Igen, fiatalon halok meg, de akkor is, éltem!Tudom milyen az, ha nagyon szeretek valakit, és mennyire boldoggá tesz, ha engem is viszont szeretnek. És azt hiszem, ez az, ami a legjobban számít.Köszönöm, hogy mindig velem voltál, köszönök minden egyes pillanatot az életedből. Boldoggá tett, hogy ilyen nővérem volt, mint te.Most pedig, ünnepelj! Hiszen karácsony van!Ó, mondjuk azt nem bánnám, ha azt a Mariah Carey dalt egy életre elfelejtenéd…
Szeretlek!Jobban, mint azt valaha el tudnád képzelni.Majdnem annyira, mint te engem.Lilla
Amint a végére ért, patakokban folytak a könnyei, de mosolygott is. Ahogy végignézett az asztalon, a Mariah Carey dalszövegre gondolt. Vajon mi az a minden, amit karácsonyra akarhat?
Az, hogy azokkal legyen, akiket szeret, és akik viszont szeretik őt. Ez a kívánsága legalább részben teljesült. Igen, nem ültem ott, de Edina tudta, hogy az emlékeiben örökké fogok élni. Sovány vigasz, de éppen elegendő.
– Kérlek, olvasd fel nekik – motyogta, aztán átadta Gabinak a levelet, és kiment a nappaliba.
Az ősrégi hifitornyon elindította a rettegett dalt, és miközben Mariah kornyikált, mosolyogva bámulta a gyönyörűen feldíszített karácsonyfát.
– Boldog karácsonyt, kishúgom – mondta az angyalnak a fa tetején, és egy puszit küldött felém.
